Könnycsepp nélkül...

Még mindig romantika! Csak, mert megígértem! Ez egy egyszerű kis történet.

Hosszú hétvége következett, valahogy úgy alakult, hogy a péntek délutánnal együtt három és fél nap pihenő lehetett belőle.
Péntek délutánra beszélték meg a találkozót. A férfi biztatta az asszonyt, ne törődjön vele, hogy nem egy röpke cukrászdai randi, vagy nem egy mozi lesz, nem fogja megbánni. Van három nap, majd kialakul, van szálláslehetőség és tombol a nyár, jöjjön kirándulni az Ő kedvenc helyére.
- Tehát akkor kirándulni megyek. – gondolta az asszony.
- Mit is kéne felvenni, egy ilyen alkalomra valami lazát? - tépelődött tovább.
- Legjobb a kis fekete vállpántos, a fehér gézblúzzal, csak úgy lazán kigombolva, piros gyöngysorral és a fehér szandál. A meghívás több napra szól, na persze ahogy alakul, azért viszek mást is. - döntötte el magában.
- A környéket, ahová a meghívás szól mindig is szerettem, ezt a helyet meg nem is ismerem, csak el ne szúrjam a leszállást. – így tépelődött utazás közben.
Baj nélkül leszállt és kíváncsian nézett a parkoló felé. Fehér kisbuszt kellett találnia. Volt ott több fehér autó is. Nem sietett a parkolóig vezető úton, hagyta maga elé kerülni az embereket és látta, hogy lassan mindenki valakihez csatlakozik. Aztán megpillantotta a fehér kisbuszt éppen kiszállt belőle egy magas, vékony férfi és mosolyogva integetett. Az asszony sejtette, hogy az integetés csak neki szólhat, mert már nem jöttek mögötte. A férfi mosolyogva közeledett, most már fel is ismerte és a kölcsönös üdvözlés után beszálltak az autóba.
- Úgy gondoltam, először kicsit körülnézünk, megmutatom a városkát, aztán a telket, nem fogod megbánni, hogy hagytad magad rávenni a kirándulásra. - kezdte a férfi a beszélgetést (most látom csak, milyen kedves, csinos ez az asszonyka - gondolta magában)
- Jó lesz, én nem is tudtam ennek a helynek a létezéséről, a környezet máris tetszik. - válaszolta az asszony. (na, milyen jóvágású ember, és kellemes ez a mély hangja - gondolta magában)
Körbeautóztak, a férfi csak úgy futólag megmutatta a főteret, a templomokat, a Polgármesteri hivatalt, a fogadót, a kedvenc kávézóját, a legnagyobb boltot és végül még sétáltak egy rövidet. A telek a városka szélén, a hozzá tartózó üdülő területen volt.
- Innen már egy ugrás a telek, egy forduló balra és már meg is érkeztünk. - szólt a férfi.
Nagy, hosszú telek tárult az asszony szeme elé, felső harmadában három kis házzal, két faház, egy kőház volt.
- Ez, ami legközelebb áll hozzánk, csak amolyan „raktár” mindenféle van benne, a másik faház pedig "vendégház", több ágy van benne, még választhatsz is, ott nyugodtan alhatsz. - magyarázta a férfi. (aha, most már értem miért mondta a szállást, így tényleg minden oké - gondolta az asszony)
- Most én itt lakom, nyáron szeretek kint lenni, már nyitom is. - Hűtöttem be üdítőt, ásványvizet, biztos megszomjaztál, aztán elmehetünk vacsorázni.
Kezet mostak, leültek a kerti asztalhoz, ittak egy kis üdítőt és a férfi pipára gyújtott. Kellemes vanília illatú dohányt szívott, ahogy a pipázás szertartását végezte, látszott rajta, hogy kezdett alábbhagyni benne ennek a találkozásnak az izgalma. (El ne rontsd öreg, egyre jobban tetszik nekem ez az asszony! - mondogatta magában)
A szomszéd utcácskába mentek vacsorázni egy takaros étterembe. A falakat érdekes és élethű karikatúrák borították, a férfi rögtön el is mondta, hogy egy itt élő művész készítette ezeket az ide látogató művésztársairól, főleg színészekről.
Könnyű vacsorát rendeltek és beszélgettek sok mindenről, talán kissé csapongva is, de ez ilyenkor már csak így van.
- Először a legfontosabbat kell tudnod rólam, amit eddig még nem  mondtam el magamról, de ettől sok minden függ a továbbiakban mondta az asszony. – Na, nem valami különleges dolog, de fontos, nekem az.
- Nocsak? - vetette közbe a férfi, mi lehet az a nagy probléma?
- Nekem van egy, még csak 10 éves kislányom, na meg egy jóval idősebb is, de Ő már nem gond.
- És akkor mi van? - Ez akkora nagy probléma? - kérdezte a férfi. Miért lenne gond egy gyerek?
- Tudod, eddig ettől mindenki elmenekült, tényleg nem könnyű helyzet, egy ekkora gyerekre még figyelni kell, vagyis nem mindig akkor vagyok szabad, amikor akarok. Na, csak ezért, válaszolt az asszony.
- Miért ne lehetne egy ilyen fiatalasszonynak 10 éves gyermeke, hát mennyi lehetsz, maximum kicsivel több, mint negyven, csak hogy a másik, a nagyobbik gyerek is beleférjen.
– Nem bókolok. - nevetett a férfi.
- Negyveeen, de jó is lenne! - nevetett, pirult az asszony.
- Pont ötven, kedves barátom, ötven.
- Ötven? Az lehetetlen! Egy ráncod sincs, a bőröd sima, a kezeden még szinte ott vannak a madáritatók. Na, nem. - ez vicc.
- Mutassam a személyim?- incselkedett az asszony.
- Hát mutasd, nem tévedhetek ekkorát, viccelsz velem?
- Na, számolj csak! - és az asszony titkolt örömmel pironkodva elővette az igazolványát.
- Nahát, csuda jól nézel ki, ezer bocsánat! - Mekkora bunkó vagyok! - Még hogy személyit. A férfi az asztalon áthajolva megcsókolta engesztelésül az asszony kezét.
- Felőlem aztán lehet több gyerek is! – mondta.
Nagyon jól érezték magukat, úgy tűnt, mintha már nagyon régen ismerték volna egymást. Kellemesen, vidáman telt az idő. Szép, meleg este volt, a ház előtti kis asztalkánál beszélgettek még egy darabig. Jó hideg sört iszogattak, a férfi pipázott.
- Na, akkor megyek a kulcsért és megmutatom, hol fogsz aludni. - állt fel a férfi
Az asszony rájött, hogy most vagy bevallja, milyen félős vagy egész éjszaka egy szemhunyást sem alszik.
- Ne haragudj, de én nem tudok abban a másik házban aludni, félek, sosem aludtam egyedül, ez meg ismeretlen hely, kerítés sincs. Felnőtt emberek vagyunk, van ebben a házban is több ágy.
– Esküszöm, hogy tényleg nem tudnék aludni, félnék, akkor inkább hazamegyek. – vallotta be a gondolatait az asszony.
- Isten őrizz, semmi gond, elleszünk ketten is, csak rendes és udvarias akartam lenni. - válaszolta a férfi.
Még üldögéltek egy jó darabig, aztán készülődni kezdtek a lefekvéshez, jóval éjfél után járt már az idő. Ahogy rendezkedtek a kis házikóban, elmentek egymás mellett és a válluk véletlenül összeért. A férfi megfogta az asszony vállát és finoman maga felé fordította. (ha meg sem próbálom megcsókolni, még azt találja gondolni, mamlasz vagyok, meg különben is, egy csók nem olyan nagy bűn, csak egy csók) Megcsókolta.  Az asszony először meglepődött, de nem bontakozott ki az ölelésből. (egy csók még nem a világ, mit gondolna rólam, miféle kis mimóza vagyok) Visszacsókolt.
Innentől kezdve három napig együtt voltak. Beszélgettek, sétáltak és napoztak, azaz inkább egymás karjaiban ringatóztak a félárnyékban egy kényelmes hintaágyban.

Egy könnycsepp az arcon...

Különösen kedves élményeket ébresztett bennem egy olvasmányélmény.

Az időpont 1968. és nyár. Hosszú, forró nyár.

Általános iskola után, egy komoly gimnázium előtt, az első nyár, amit nem a vidéki nagyszülőknél töltöttem, hanem szabadon. A fiú, akiről majd szó kerül, a barátnőm bátyjának volt a barátja, túl az első gimnáziumi éven, elég messziről, a város másik végéről érkezett minden nap.

Az egész nyarat négyen, többnyire négyen, két barátnő és két barát együtt töltöttük. Vagy strandon, vagy kirándulni voltunk a környéken, vagy a testvérpár otthonában játszottunk, tévéztünk, beszélgettünk. Apám és a testvérek édesanyja kollégák voltak, az édesapjuk pedig hajóskapitány. A ház nagyon nagy ház volt (nekem) emeletes, egy erkéllyel, hátul nagy terasszal és jó nagy kerttel. Mindig volt valami tízórai, uzsonna, limonádé, üdítő, fagyi, csoki. Az a hölgy gondoskodott rólunk, aki főzött is és egész nap ott volt a házban a beteges, öreg nagymama miatt, de szinte sosem láttuk egyiküket sem. Elképesztően szabadok voltunk, olyan jó volt, hogy nem is hiszem el.

Az emeleten az erkélyes szoba egy kis nappali volt, a gyerekeké, onnan nyíltak a szobáik.  Fonott bútorokkal (ma rattan-nak nevezik) rendezték be, a kanapét, és a karosszékeket virágos mintás vászonhuzatú párnák tették puhává és olyan anyagból volt a függöny is. Ott néztünk tévét vagy kártyáztunk, társasjátékoztunk. Még fekete -fehér tévé volt, ha délelőtt néztük a szünidei filmeket, akkor behúztuk a függönyt, de átsütött rajta a nap és így napfényes, fátyolos félhomály volt.

Már az első találkozásoktól kezdve a barátként messziről jött fiú és köztem valami különös szimpátia, valami különös és izgalmas érzés ébredezett. Sokszor türelmetlenkedett játék közben a másik két barát, mert egymást néztük és kicsit kettőnkön kívül maradt a külvilág.

Egyszer aztán egy szokásos délelőttön jött a film, az emlékezetes film a tévében, az "Egy könnycsepp az arcon" című könnyed, romantikus zenés film. Akkor oldódott meg igazán mindkettőnk számára, még szavak nélkül az izgalmas érzés rejtélye, hogy ez bizony szerelem, vagy olyasmi. Kis karéjban ültünk egymás mellett a fonott székekben a tévé előtt, mellettem balról talán egy kicsit hátrébb, de mégsem mögöttem a fiú, mellettem jobbról a barátnőm és végül Ő mellette a testvére. A napfény a behúzott függönyön át jobbról sütött be az ablakon, mi ketten voltunk kicsit jobban homályban.

Annál a résznél, (sajnos a film cselekményére már nem emlékszem, pedig akkoriban többször láttam) Boby Soló dalánál vált világossá az érzés. A fiú a székem karfájára könyökölt, egészen közel hozzám, fogta a a karfára tett kezem, forró leheletét éreztem a tarkómon és amikor a dal közben óvatosan rápillantottam, csak a szemét láttam, fényesen csillogott, valósággal lázban égett a szeme, úgy nézett rám. Ennyi volt akkor.

Később egyszer, már kettesben az Ő szüleihez látogattunk. Nem emlékszem semmire, se a házra, se a kertre, se a szülőkre, csak arra, hogy éppen kicsi testvére született akkor és a fiú arcára. Még nem mondtam, Tominak hívták. (Egyszer vagy 20 év múlva meggyőződésem volt, hogy Őt látom, szemben ült velem a villamoson, gondolkodtam, hogy megszólítsam-e, úgy tűnt megismert és Ő is azon gondolkodik, aztán leszálltam.)

Szóval a kisbaba körül forgott a világ, velünk senki sem törődött, megebédeltünk a családdal, aztán bemehettünk a Tomi szobájába zenét hallgatni. A magnószalag elég hosszú volt, úgyhogy volt időnk, némán, szinte megszállottan egymás szemébe nézni. A kanapén ültünk, kissé szembefordulva egymással, egyszer csak megfogta mindkét kezem és kimondta a bűvös szót, szeretlek. Akkor, ott történt az első csók.

Innen még szebb lett a nyár, tíz centivel szárnyaltunk a föld felett és bizony jó néhányszor már kihagytuk a testvérpárt a további kalandozásokból, sétából, moziból.

Hát ennyi volt, semmi több. Nagyon jó visszaemlékezni rá! Kézen fogva sétálni, egymás tekintetébe mélyedni, mozdulatlanul, hosszasan átölelni a másikat, eleinte sutácska, majd egyre édesebbé váló csókokat váltani, és rengeteget nevetni, kacagni. Szép volt, hamvas volt, romantikus volt!

 ______________________________________________________________________________