Karácsonyok...

Talán előre bocsájtom, hogy számomra a karácsony mindig a hagyományt, az ünnepet, a nyugalmat, az örömet, a szépséget, a rácsodálkozást jelentette már kicsi gyerekkoromtól kezdve.  Azokat a napokat hozta el, amik különlegesek, mert egy évben egyszer jönnek el. Szerettem a karácsonyt, a mai napig szeretem, szeretek ünnepelni.  Szeretem azt a hangulatot, ami ilyenkor kerít hatalmába, még akkor is, ha a környezetem nem teljesen érti az ilyenkor érzett izgalmamat. Hiába múlt el felettem az idő,  az ünnepélyes pillanatokhoz való vonzódásom nem múlt el, legfeljebb változott, mert az idő múlásával az élet más és más feladatokat osztott rám.

Gyerekkoromban sok szép karácsonyt éltem meg. A szüleim mindig biztosították a család számára az ünnep fényét és szépségét. Igazságtalan lennék, ha olyan szegénységről és nehézségekről számolnék be, amire sokan emlékeznek. Nyilván szerencsés vagyok. A szüleim tervezéssel, takarékoskodással, jó ötletekkel mindig csodás karácsonyt varázsoltak nekünk, szép fával, gyertyafénnyel, sok ajándékkal, ünnepi hangulattal és finom karácsonyi ételekkel. Élveztük az ünnepeket, az iskolai szünetet, az új játékokat, azt hogy ilyenkor fent maradhattunk és a szüleink többet játszottak velünk, mint máskor. A nálunk hagyományos karácsonyi ételekből mindenkinek akadt olyan, amit szeretett. Én a húsos ételekre koncentráltam, az öcsém inkább az édességeket részesítette előnyben. Apám ragaszkodott hozzá, hogy az ünnephez otthon is felöltözzünk és valóságos kis műsort állított össze az ünnepélyes pillanat, a gyertyagyújtás mellé. Abban is szerencsések voltunk, hogy nálunk nem volt divat az ilyenkor szokásos vándorlás, rokonlátogatás, amibe aztán később én is belekóstoltam. Az egyik nagymamával együtt éltünk, a másik nagyszülő (szigorú nagyapám) pedig nem szerette az ünnepet és nem kívánta a találkozást. Tiszteletteljes üdvözlőlapot írtak a szüleim és onnan pedig karácsonyi csomag érkezett, alma, egy kis disznótor, dió és a csomagban elrejtve egy ceruzával, irkalapra írt néhány soros üzenet titokban a nagyanyámtól, amíg élt.

Felnőttként, házas fiatalasszonyként, kicsi gyerekekkel én próbáltam - valamit átmenteni a szülői házból hozott értékekből és mindig valami új ötletet hozzátenni - saját karácsonyi hagyományt és hangulatot teremteni. Több, kevesebb sikerrel jártam. A párjaimmal az ünneplőbe öltözést,  és  a  „szertartások” sorrendjét már nem igazán sikerült elfogadtatnom. Kicsi odaveszett így a hangulatból.  A lényeg - a gyerekek öröme, az izgatott várakozás, a csillogó szemek, a sok szép ajándék és a sok finom étel  - megmaradt.  Karácsony másnapján kisgyerekkel és ajándékokkal megpakolva mi is vonultunk,  megosztva a két- két nagyszülőhöz. Évente változott, egyik évben az én szüleimhez mentünk ebédre és a párom szüleihez vacsorára, másik évben fordítva volt. Azt sikerült kiharcolnom, hogy szent estén és karácsony napján nincs vándorlás.

Telt, múlt az idő! Szép csendesen éldegélünk a kis vidéki házikóban. (mint a mesében, úgy hangzik) A gyerekek kirepültek, Budapesten élnek, dolgoznak, egy még tanul, és a férjemnek mára unokái vannak.   A szokás eleinte úgy változott, hogy a gyerekek jöttek. Volt idő, amikor itt is voltak nagyon szép és gazdag karácsonyok.  (Akkor éppen mindketten dolgoztunk.) Volt idő mikor még mind a négy gyerek el tudott jönni egyszerre, volt karácsonyfa, ajándékozás és „roskadozó” asztal. Sütöttem, főztem nagy örömmel, és izgalommal napokig, hogy mindenkinek legyen a kedvére. Nagy ebédet vagy vacsorát tartottunk, ahogy éppen sikerült, nyolcan ültünk az asztalnál, kényelmesen, hosszasan ettünk, jókat nevettünk, fényképeztünk.

Mi maradt mára? A férjem lányai az unokákkal nem jönnek, mert mi, itt vidéken nem férünk bele a vándorlás programjába, de ez nem baj, nem akarunk nekik gondot okozni, jönnek a két ünnep között. Akkor is együtt vagyunk.

Jönnek a fiaim. Ők mindig jönnek, és ezzel nekem máris teljes és boldog a karácsony. Az ünnep kicsit szerényebb. Megegyeztünk már pár éve, hogy nem állítunk fát, csak fenyőgallyat vázába az illúzió kedvéért. Nincs ajándékozás, de ez is csak félig igaz, mert a fiúk mindig hoznak valami kedves meglepetést.  Sokszor akár olyat, amit maguk készítenek és ezzel még csak nő az értéke, mert ezeket elteszem emlékbe. Kaptam már verset karácsonyra, vagy saját készítésű zenei válogatást a kedvemre való zenékből. A finom karácsonyi ételek is elkészülnek és a fiúknál hálásabb fogyasztót elképzelni is nehéz. A hozzávalókat már előre gyűjtögetem, őrizgetem és Ők is hoznak hozzá Pestről mindig valami finomságot. A hangulat, a jó kedv, a jóízű beszélgetések és a sok nevetés mindig természetes. Ilyenkor én is sokáig fent maradok velük, észre sem vesszük, hogy milyen gyorsan telik az idő. Hát őszintén mondom, én nem sokat változtam, még mindig nagyon várom a karácsonyt.

A szívem mélyén örülök, hogy a szüleimnek életük végéig megmaradhatott az a szerep, hogy csodálatos, emlékezetes, gazdag karácsonyokat teremtettek nekünk, akár kicsi gyerekként, akár felnőttként, majd később az unokáknak is.

A szívem mélyén abban reménykedem, hogy a fiaim még valamikor eljutnak odáig, hogy majd az Ő gyermekeiknek,  az én még meg sem született unokáimnak újra csodálatos, felhőtlen, gondtalan karácsonyokat tudjanak varázsolni.

"Nem az a fontos, hogy meddig élünk,
Hogy meddig lobog vérünk,
Hogy csókot meddig kérünk és adunk,
Hanem az, hogy volt egy napunk,
Amiért érdemes volt élni." /Ady/

Ezek a családdal töltött ünnepnapok mindenképpen ilyen napok!